Ismered azt a kollégát, aki folyton rohan, sose ér rá, ha megszólítod, feszült arccal és szigorúan válaszol és egyetlen dologról lehet vele beszélgetni, hogy ő mennyire nem ér rá? Egyetlen egy beszélgetés sem múlik el úgy, hogy ne jönne szóba a leterheltsége, de valójában sose látod át, mi az a rengeteg - nálad fontosabb - halaszthatatlan dolog, amiben ő nélkülözhetetlen. Az az érzésed, hogy ha feltartod, ha nem engeded tovább gyalog-kakukk száguldásában, akkor egész biztos, hogy össze fog omlani a cég, vagy legalább is a 3 legfontosabb ügyfelét elveszíti. Érzed, hogy te kicsi vagy, te ezekért nem tehetsz semmit, ő viszont vállán és tenyerén hordoz annyira kritikus dolgokat, aminek csupán a hallatára is összeomolnál - ezért nem is avat be. Időpontot egyeztetni vele egy teljes procedúra és azt látod, folyamatosan puzzle-özik a naptárjával. A puzzle nem is jó hasonlat, hiszen ott minden résznek megvan a saját elmozdíthatatlan és egyetlen kerete, ő viszont ezeket az eseményeket folyamatosan tologatja, cserélgeti. Ezzel is azt üzeni - bár hiszem, hogy nem szándékosan - hogy az a sok többi ember, akinek a jól megtervezett napi beosztását egy ilyen módosítás közvetve vagy közvetlenül érinti, összességében sem számítanak annyit, mint az a dolog, ami neki éppen borítja az előző tervezetet.
Fentiekkel ellentmondásosan, viszont az összes olyan rendezvényen jelen van, ahol nála magasabb rangú személyek megjelennek, ahol látszani lehet, amit fontos emberek fontosnak tarthatnak. Ha teheti hozzá is szól, nagyon lelkesen és lendületesen – nem feltétlenül olyat, ami neked nem jutott eszedbe vagy más nem végezhetné el, a lényeg, hogy dramaturgiailag jó helyen legyen az ő szerepe.
Akár beszélnek róla, akár nem, ők azok, akikre a családjuk, barátaik is folyton várnak. Folyamatos túlóra, otthoni gépelés, a kattogás a munkahelyen kívül sem szűnik meg. Ha mégis sikerül egyeztetni velük egy programot, azt is feladatnak, kötelességnek fogják fel és ezt éreztetik is.
Tudnunk kell, hogy valóban nagyon tehetséges és kötelesség tudó, felelős emberek jutnak olyan pozícióba és helyzetbe, ahol ez a jelenség beáll. Szerencsés esetben valóban sok értéket teremtettek már, azt a bizalmat, amivel rájuk merik bízni a fontos dolgokat, valaha elnyerték.
A láthatóság nagyon pozitív és megnyerő tulajdonság lehet, a gond azzal van, hogy a nagy rohanásban és a felhatalmazás érzésétől sokan elfelejtik, hogy a láthatóság az átláthatósággal együtt tartja kristály szilárd lábakon a tevékenységüket. Ha a naptárod részletei láthatók, ha az embereid és menedzsereid tudják mit milyen célból teszel, mik a prioritásaid, ha megbízhatnak benned, hogy amit vállalsz, az kész is lesz és mindig meggyőződsz róla, hogy másokra milyen hatással van az, amit tervezel, akkor valóban egy felszabadító és transzparens kultúrát építesz.
Mi ezzel a probléma a fentiekben kifejtett másokra gyakorolt negatív hatáson túl?
Először is, bár lassan derül ki, de ilyen helyzetben egyre többet mulaszt az ember. Késik, hibázik, elcsúszik, mindenfele ígérget, de a teljesítmény lassan elkopik. A prioritásai a naptárjával együtt változik és ami nincs épp a reflektorfényben, annak befejezése könnyen elhalhat, elmaradhat. Ezen kívül frusztráltak, egy frusztrált személy pedig – még ha leplezi is – sajnos nem kellemes társaság.
Egy folyton hajszolt és elfoglalt ember nem nyújt professzionális benyomást. Az igazi profik jelen vannak, megfontoltak, képesek a döntéseket a súlyosságuktól függő gyorsasággal meghozni, rugalmasak, nyitottak és figyelnek másokra. Aki a saját idejét nem képes gazdaságosan beosztani, arról nehéz elhinni, hogy a projektében, csapatában ezzel szemben biztosítani tudja a kiegyensúlyozott time managementet. Akit folyamatosan hajt egy belső késztetés, szorongás, az másokat is inkább nyomasztani fog és nem inspirálni, lelkesíteni. Felelősségük legyen attól teljes körű, hogy képesek harmonikus légkört teremteni, az összefüggéseket időben felismerni és a szervezet céljait minden szinten támogatni. A minősített szervezetek tanúsítványához meg kell jelölni a kulcsszerepeket, szerepek kockázati mértékét és bizonyítani, hogy az ezeket a pozíciókat elfoglaló személyek minden tevékenysége pótolható, tehát valaki más is átlátja rajtuk kívül, aki vész esetén cselekvőképes. Egyszer egy munkahelyemről, ahol nagyon sok folyamatot és technikai összefüggést én láttam át, nem akartak elengedni. Én azt mondtam erre, hogy ha a kilépésem kapcsán bármi is összeomolna vagy megrepedne a szervezetben, az azt jelentené, hogy nem jól alakítottam ki a folyamatokat és a tudásmenedzsmentet. Ha a gépezet nem forog nélkülem, akkor nem jól terveztük.
Aki nem tudja kiadni a feladatokat, környezetét nem tudatosan arra tréningezni, hogy agilisan, konstruktívan és önállóan is tudjanak dolgozni végig a hét során, az pont maga blokkolja a haladást, azzal, hogy folyton mindenkinek rá kell várni.
Az ilyen működésnek különben gyakran pont az az egyik tényezője, hogy akár tudatosan vagy tudattalanul, az illető szeretne pótolhatatlan maradni, ezzel biztosítva be magának az állást, a pozíciót és a látszat elismerést. Egy függő igen gyakran másokat is függésbe sodor.
A workaholismus (munkamánia) ugyanolyan addiktív betegség, mint a szerfüggőség. Sokkal nehezebb detektálni és ezért segíteni rajta, mert míg a többi szenvedély társadalmilag teljesen elítélt és titkolni próbálják, a folyton dolgozók és rohanók gyakran pozitív visszajelzéseket és sajnálatban kifejeződő elismerést zsebelnek be ezért a működésért és pont ez az, amire legbelül vágynak. A folyamatos teperés, az az érzés, hogy nélkülük valami összeomlik, a nélkülözhetetlenség és a kapcsolatoktól való elszigetelődés valójában mélyen elásott szorongást, alacsony önértékelést és intimitási problémákat takar.
Egy-egy érdekes és értekés projekt, szervezeti átalakulás, új pozíció vagy közeledő teljesítési határidő valóban tud adni egy olyan flowt, amiben rendkívül energikussá és hatékonnyá tudunk válni, hatványozottan többre vagyunk képesek, mint az átlag napokon és ez egy fajta endorfint is termel bennünk. Ez a lendület valóban másokat is fel tud rázni, hasonlíthat egy ritmusos táncra vagy egy gyors repülésre. Viszont, ha ennek sosincs vége, nincs célja és nem következik be a pihenés, megnyugvás akkor nem áll vissza az egészéges rend, és egy kétségbeesetten hajtott mókuskerékben találjuk magunkat.
Figyeljünk magunkra és egymásra. Jelezzük, ha túl sok a feladat, vagy azt látjuk, hogy valaki kezdi magát túl vállalni. A szervezet maga se vállaljon be több projektet, mint amennyi munkaerőt el tud tartani és hagyjon időt a betanításra, transzferekre és a beszélgetésekre.
Lassítsatok, lélegezzetek <3
Comentários